Szia, Kedves Olvasó!

Amikor meghalljuk, vagy megfogalmazódik bennünk ez a szó, hogy elengedés bekapcsol egy nem éppen vidám vagy felemelő érzés. Egy kisgyermeknél, aki esetlegesen még nem tapasztalt annyit jelen életében, talán neki még nincsenek olyan mély emlékei, hogy összekapcsolja szomorú eseményekkel. Ő még a közvetlen környezetéből szűri le az információkat, és válik benne mintázatokká. Sokszor ezért is alakulnak ki gyermekkorban mély sérülések.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a felnőttnek mindig tartania, fegyelmeznie kell magát gyermeke jelenlétében. Itt a fontos talán az lehet, hogy a gyermekkel megbeszélni a miérteket a korának megfelelően, hogy a látottakat a hallottakkal össze tudja rendezni magában. Véleményem szerint minden élethelyzetben nagyon fontos a kommunikáció, a magyarázat, mi miért történik.

Az elengedésnek sokfajtája van. Igazából, ahány ember annyi féle. A történés az, ami meghatározó, hogy kit vagy mit kell, vagy szeretnénk elengedni.

Általánosítás nélkül erre a szóra a legtöbbünknek a halál jut az eszébe. Ez az egyik legfájóbb pont az életünkben, hiába úgy jöttünk a Földre, hogy tudatában vagyunk annak, hogy egyszer tovább megyünk innen. Mégis amikor a szeretett lélek, lelkek, már nincsenek fizikálisan velünk, nagy hiány, űr keletkezik a szívünkben, még akkor is ha már esetleg jó ideje készülünk az elengedésére és esetlegesen már megváltás az illetőnek. Mindenki a saját hite, meggyőződése szerint gyászol ilyenkor.

Mondják, hogy az idő begyógyítja a sebeket, ez valóban, így van, de a heg megmarad. És talán ezért is fontos önmagunk gyógyítása, hogy segítsük azt a heget, hogy elfogadjuk, hogy ennek így kellett lennie, és majd velünk is így lesz egyszer, ez az alku része. És persze nem úgy engedjük el, hogy nem gondolunk a szeretett személyre, személyekre. A szívünkben, gondolatainkban ott vannak és egy-egy eseményről, dalról, illatról, bármiről eszünkbe jutnak és ez nagyon felemelő érzés akkor, ha nem a hiány, fájdalom, szomorúság oldaláról nézzük, hanem megpróbáljuk a hála oldaláról, örüljünk neki, hogy átélhettük azokat a csodálatos, vicces vagy éppen bosszantó pillanatokat velük, és ez fog erőt adni és így fordítjuk meg a szomorú, lehúzó érzetet, szeretetteljes felemelő érzetté. Ehhez is időt kell adnunk magunknak, hogy eddig eljussunk. Ez teljesen egyéni, hogy ki mikor lesz képes erre, vagy képes lesz-e, hogy így gondolja. Véleményem szerint ezt tiszteletben kell tartani. Mégis úgy gondolom, kinek hite, belátása szerint jó, ha eljön az a pillanat, amikor megkérdezzük, hogy magunkért mit tudunk tenni, hogy minél hamarabb talpra tudjunk állni, mert az a szeretett személy is ezt akarná, hogy újra boldogok tudjunk lenni. Ilyenkor lehet fontos talán az is, hogy ki hogyan látja, érzi, tapasztalja a lét kérdését. Annak megfelelően lehet továbbmenni, esetlegesen segítséget kérni családtól, baráttól, vagy akár szerencsénkre sok segítő szakember, csoportok vannak, akik ilyen helyzetekben támogatást adnak abban, hogy az ember tovább tudjon menni az úton és idővel újra meglássa a napfényt. Ne legyünk restek segítséget kérni!

Van, amikor szabad elhatározásunkban döntünk úgy, hogy elengedünk valakit. Kilépünk egy kapcsolatból, helyzetből, még az óvoda, iskola, munkahely váltás is egy elengedés. A költözés, amikor elengedjük a régit és megyünk az újba, ismeretlenbe. Elengedünk egy rövidebb, hosszabb ideje fennálló betegséget vagy cselekedetet, szokást, mintákat, érzéseket, tárgyakat. Elengedjük gyermekünket, amikor kirepül a családi fészekből. Elengedjük az egyik évszakot, hogy jöhessen a másik. Szerintem még lehetne sorolni, hogy olykor naponta miket engedünk el, akár a fülünk mellett is csak hogy megmaradjon a belső békénk.

Az elengedés mindenképpen formál minket. Az önismereti úton nem véletlenül az egyik fontos tanító. Ha egy kapcsolatot szeretnénk elengedni, fontos lehet megvizsgálni, hogy hogyan, miért jutottunk erre a döntésre. A mi szemszögünkből mit kaptunk és mi mit adtunk a kapcsolatba. Ha ezeket a kérdéseket feltesszük és mérlegeljük ez segíthet abban, hogy tiszta szívvel kisebb-nagyobb sebek nélkül tovább tudjunk lépni. A hibáztatás és mutogatás sosem célra vezető. A kapcsolat mindig a két emberen múlik, akik között megkötetett. És itt lép be az egyik legfontosabb dolog, hogy mindig mindent meg tudjanak beszélni, akármilyen nehéz is.

Mindannyian egymás tanítói vagyunk. Valakitől épp türelmet tanulunk, (általában gyermekeinktől, nagy türelem kell hozzájuk sokszor 😊), valaki pozitív életszemléletet mutat, valaki megmutatja hogyan legyünk bátrak, vagy hogyan álljunk ki magunkért, vagy az elfogadásra tanít, vagy éppen elengedésre.

Akárhogy is hosszú a lista, de nem baj, mert ezen tapasztalások által bölcsebbek leszünk, főleg, ha sikerül tudatosan rálátnunk a helyzetekre, az esetleges hibáinkból tanulva legközelebb megpróbáljuk másképp csinálni, aztán lesz egy pont, amikor rájövünk, hogy minden értünk van, és nem ellenünk! Ezáltal a nehezebb élethelyzetek is egyre könnyebbek lesznek.

Köszönöm, hogy velem tartottál! Csodás napokat kívánok! ☀️