Szia, Kedves Olvasó!

Végre beköszöntött a jobb idő, amikor már elő lehet venni a bringákat, legalábbis, aki már egy kicsit is elvetemült, az tuti hogy már azzal rója az utakat.

Gyerkőcömmel mi sem vagyunk különbek, teliszájjal mosolyogva élvezzük, ahogy dús hajunkba tép az a bizonyos reggel még fagyos szél. Így megyünk minden nap, ki a maga dolgára, kivéve ha esik az eső. Akkor mi parkolópályára helyezzük a járgányt.

A címből lehet sejteni, hogy nem a biciklizésről fogok írni, csak a mindennapos bicikliutam vezetett egy érdekes emberhez. Nem mindig tartottam érdekesnek akiről írni fogok.

Egy napsütéses délutánon, amikor gondtalanul bicikliztem észre vettem, hogy a messzi távolban az út közepén áll egy ember. Gyorsan hozzá kell tennem, hogy nem egy forgalmas főút, hanem egy kertesházi övezetben lévő mellékút, ahol azért jöhet autó, nagy ritkán busz, és egyszer-egyszer én és a biciklim. 😀🚲 Egyre közeledtem emberünkhöz, aki nemhogy arrébb ment volna a járdára, de egyre közeledett felém mindig egy lépéssel. Nem vagyok egy dühös ember, és ezekre a dolgokra nem szoktam reagálni, de valamiért most megtettem, és odaszóltam neki. Ő persze nevetett hangosan sokáig, amitől még idegesebb lettem.

Másnap reggel kisfiammal tettük meg azt az utat biciklivel, és akkor is ott volt az illető, és ugyanazt előadta. Nem reagáltam, csak kikerültük őt. Aznap délután nehezen ültem biciklire mert tudtam, hogy ugyanazt az utat kell megtennem. Vajon megint ott lesz? -tettem fel magamnak a kérdést. Félelem futott át rajtam. Aztán megálltam egy pillanatra, vettem egy mély levegőt, és megkérdeztem magamtól, hogy most miért érzem ezt? Mi zavar ebben? Persze jöttek az egós válaszaim, hogy tökre balesetveszélyes, amit az illető csinál, és amúgy sem átlagos ez a viselkedés. A gondolat gondolatot követett, amíg végül eljutottam oda, hogy nézzük máshogy a dolgokat.

Kellett egy új nézőpont. Az Ő nézőpontja. Vajon miért csinálja ezt? Mit szeretne ezzel? Van ezzel célja? Ahogy ezen töprengtem elkezdett változni az én nézőpontom is. Mi lenne, ha nem lennék mérges rá, hiszen az már voltam, és hangot is adtam neki. Elérte, hogy ki merjem engedni a hangom, mertem vállalni az érzéseimet, és hirtelen valahogy nagyon hálás lettem neki ezért. Rendben, ha tudtam mérges lenni rá, akkor akármennyire is furcsa, amit csinál, most próbáljam elfogadni, megérteni. Ahogy ezeken töprengtem már elindultam biciklivel, és csak úgy jöttek sorban a felismerések. Mindig azt mondjuk, hogy legyünk szeretetben, és elfogadásban, nos ezeket az állításokat most tesztelhetem gyakorlatban. Így elterveztem hogy ha találkozom vele, akkor mosolyogni fogok, köszönök neki, és minden jót kívánok.

Bicikliztem az úton eltökélten a tervemmel, de aznap ő nem volt ott. Egy hét is eltelt, de minden nap elfogadással a szívemben tettem meg az utat. Kisfiam egyik biciklizésnél megjegyezte, hogy reméli hogy az a furcsa bácsi nem lesz ott. Belőle is félelmet, bizonytalanságot hozott fel. Beszélgettem vele, hogy mi lenne ha nem így néznénk a dolgokat, és elmondtam neki az ötletem. Egyik verőfényes délutánon észrevettem messziről, hogy az út szélén sétál. Mondtam gyerkőcnek, hogy ott van, de ne ijedjen meg, köszönünk neki, és megyünk tovább. Befogadó, szeretetteljes energiával közeledtünk hozzá. Ő ott maradt az út szélén, eszében sem volt kilépni a közepére. Kicsit lassítottunk, mosolyogtunk, intettünk, és köszöntünk neki. Ő felderült arccal visszamosolygott, és megdícsért, hogy milyen ügyes a kisfiam, és én is, majd jó egészséget kívánt! ❤️ Megköszöntem és viszonoztam kedvességét, kisfiammal együtt mi is jó egészséget kívántunk neki! Gyerkőckém mondta is utána, hogy igazam volt hogy így reagáltunk. Mindkettőnkben nagyon jó érzés volt! 🥰

Ez a történet így végződött, szerencsésen. Sokat tanultam belőle az elfogadásról, megértésről. Van hogy a saját nézőpontunkból „furcsa” nem megszokottan viselkedő emberekkel találkozunk, de az ő nézőpontjukból meg lehet, hogy mi vagyunk furik. A történtekkel kapcsolatban feltettem magamnak a kérdést, vajon én hol vagyok/miben vagyok furi? Engem hol kell megérteni, elfogadni? Lehet, hogy észre sem vesszük, de nap mint nap elfogadják az emberek a furcsaságainkat, megértéssel közelednek felénk. Szerintem ez lenne a lényeg, szeretetben lenni egymással, és elfogadni , hogy nincs két egyforma lélek.

Szerencsésnek érzem magam abból a szempontból is, hogy gyermekemnek is megmutathatttam ezt a példát. Így is lehet nézni a dolgokat. Erről is szól a „szülőség”, példát mutatni. Megpróbálni nem a beszűkült régi minták után menni, hanem figyelni a másik ember reakcióira, próbálni megértéssel lenni. Vagy akár csak kérdésben lenni magunkkal szemben, hogy ez a szituáció mit tanít nekem? Nyilván az is fontos, hogy felmérjük a helyzetet, hogy van-e lehetőség „kísérletezésre”? Itt volt. Lehet, hogy egy másik szituációnak nem ilyen szerencsés a kimenetele.

Ebben a bejegyzésben szerettem volna megmutatni egy más nézőpontot. Mindenkinek saját belátása/érzése szerint kell megítélnie, hogy az a szituáció amiben van megér egy nézőpontváltást, vagy hagynia kell, és inkább egy másik utat választani.

Köszönöm, hogy velem tartottál! Legyen szép napod! 🌻

Ha szeretnéd a hozzászólásban Te is megoszthatod a saját történeted! 🙂