Szia, Kedves Olvasó!

A két kifejezés között vajon találunk összefüggést, vagy teljesen különböznek egymástól? Képesek vagyunk úgy rendezni a dolgokat, úgy cselekedni, hogy a képzelet valóság lehessen?

Ha szétszedjük a két szót, kép-zelet és való-ság, elgondolkodhatunk, hogy a kép-zelet, vagyis képekben történő elképzelése a dolgoknak eseményeknek, embereknek stb. és a való-ság, vagyis a saját maga valójában látni, érzékelni a dolgokat, embereket, eseményeket. Ezzel kapcsolatban elmesélek egy történetet.

Volt egy nő, aki egy napon meglátta egy kölyökkutyának a képét egy netes oldalon, és rögvest beleszeretett. Nem értette, hogy miért vonzódik ennyire egy kis szőrmók képéhez, főleg úgy, hogy azon időszakokban sokszor vették körbe őt kölyökkutyák egy ismerőse által. Nagyon cukik voltak ők is, de ennyire egyik sem dobogtatta meg a szívét. Az említett cukiság is az ismerőséé volt. Nem hagyta nyugodni a gondolat, már azt tervezgette, hogy hogyan fogja tanítgatni a kis bundást. Elképzelt sok mindent, számba vette a nehézségeket is, ami egy kölyökkutyával jár. Utána olvasott a fajta jellemzőinek, és oktató videókat kezdett nézni. A saját szemszögéből szépen eltervezett mindent. Gondolta, majd a kiskutya jól kijön a már meglévő nagykutyussal, és segíti majd a jövevény beilleszkedését.

Nem számolt azzal, hogy a valóság teljesen mást mutatott. A kiskutya nagyon eleven volt, ami természetes, hiszen ő a saját valóját, kölyökkutyaságát adta. A nagykutya nem, hogy segítette, de hátráltatta a beilleszkedést. Teljesen elutasította a kiskölyköt, nem akart tudomást venni róla. A ház is lassan átalakult, mindenhol torlaszok, és kutyapelus, mert a jövevény még nem volt szobatiszta. Ez a karácsony előtti készülődést sem könnyítette meg. A nő gyermeke is kiborult az éjszakai kutyasírás, pisiszag, és rendetlenség miatt. A nagykutya már be sem akart menni a házba, így jelezvén, hogy nem akar részt venni ebben. A család békéje, rendje, felborult.

Az álomkép és a valóság olyan messze voltak egymástól, hogy főszereplőnk is kiborult, és hiába minden ragaszkodás, szeretet a kiskutya felé, meg kellett hoznia azt a nehéz döntést, hogy visszaviszi a kölyköt. A férje, ahogy eddig is mindenben támogatta őt. Ő volt az egyetlen biztos pont, akire támaszkodni lehetett, egy erős bástya, aki a tomboló viharban is stabilan állt, védett, támogatott. Hála neki!

Pár napon belül a házban újra a megszokott rend és nyugalom honolt. A szívekben volt hiányérzet, főleg a feleség részéről, hiszen neki még mindig nagyon fájt, hogy nem tudott felelős gazdi lenni.

Ebben a történetben a képzelet és a valóság nagyon messze kerültek egymástól. A körülmények nem segítették a képzelet megvalósulását. Talán az idő, és a türelem, ami segíthette volna a kis szőrmók maradását. Az is támogatta volna, ha nem karácsony közeledik, hanem nyár van, amikor eleve több ideje van az embernek, amikor nem készül igazán semmire, jobb az idő, több alvási lehetőség stb.

Az oktató videók nagyban segíthetik a gazdát, hogy hogyan reagáljon helyzetekre, milyen eszközökkel tanítsa az új jövevényt, remek felkészítés, DE a legtöbb videó már egy előre betanított, ügyesebb kiskutyát mutat. Érthető ez is, hiszen rövid idő alatt szeretnék bemutatni, hatékonyan a módszereket. Csak ezeket is figyelembe kell venni, hogy a valóságban sok gyakorlás, amire eljut az ember a kiskutyával, az oktató videóban bemutatott „trükkök” -ig. Nem véletlenül figyelmezteti a tenyésztő az újdonsült gazdikat arra, hogy egy kutyussal sokat kell foglalkozni! Sokan mondják, hogy egy kutya olyan, mint egy gyerek.

Bármilyen történetet hozhattam volna példának. Akár két ember történetét, akik tetszenek egymásnak. Abban a helyzetben is el lehet követni azt a hibát, hogy nem a valóságot, az ember igazi valóját látják, hanem „ráhelyeznek” egy ideális álomképet, ahogyan ők szeretnék látni a másikat. Ez a látásmód sajnos tévútra viheti az embert, és szerencsétlennek fogja érezni magát. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne legyenek céljaink. Fontos, hogy hozzunk döntéseket, csak tisztában kell lennünk, hogy azok következményekkel járnak. Valójában nem is a döntésektől szoktunk tartani, hanem a következményektől. Pedig azok is tapasztalások, amiből tanulni tudunk, csak nyilván amikor benne vagyunk mondjuk egy kihívásokkal teli helyzetben, nem mindig tudjuk ilyen könnyedén szemlélni.

Egy kedves segítő mondta egyszer, hogy amikor hallgatja a pácienst, akkor valójában nem az ő saját emberi „halandó” mivoltából, saját gondolatokat alkotva hallgatja, hanem megpróbál a jelen pillanat lenni, és az itt és most valóságából figyelni, ítélet nélküli külső semleges megfigyelőként. Ekkor tudja érzékelni a páciens saját valóját, és olyan dolgokat mondani neki, ami egy felsőbb tudatból jövő segítség. Mert igazából lecsatornázza a megfelelő segítő energiát.

Hasznos lehet ez a szemlélet hosszútávon, életünk minden területére. Megpróbálni kicsit hátra lépni, és messzebbről megvizsgálni a dolgokat. Látni a saját igazi valójában.

Végül jön a kérdés, hogy vajon a képzelet lehet valóság?

Nos, részemről pontosan ugyanúgy leképezni nem biztos, hogy lehet, de minden képzelet közelíthet a valósághoz, ha elég időt, türelmet, hitet, szeretetet és még amire szükség lehet, tesz bele az ember. Nyilván a körülmények is könnyítenek, vagy nehezítenek. Egy a fontos, bárhogy is döntünk, az úgy lesz jó! Akkor, abban a pillanatban azt kellett tennünk. Elfogadás! Ha pedig úgy gondoljuk, hogy hibásan cselekedtünk, akkor tanulunk belőle, és legközelebbre már tudjuk, hogy mit csináljunk máshogy. Vagy nem! 😄Egyszer biztosan megtanuljuk!❤️

Köszönöm, hogy velem tartottál! Csodálatos megvalósításokat kívánok!🙂